A király szíve megremeg,
jégpáncélja megreped:
a leány gyönyörű.

„Uram király, hát mi végre
rendeltél gyászt minden lényre –
te voltál keserű!

Balga, elvakult ember vagy,
nem dicső, nem bölcs és nem nagy –
gőgbe fagyott király.

Ne várd többé, szeressenek,
boldog légy, ha felejtenek,
lelked sötét homály.”

„Ne menj el, te lány, ne menj el!
Kérlek kedvvel, szerelemmel:
Légy szerető társam!”

„Nem lehet, nagy a te bűnöd:
szád jég, szíved dér, lelked köd –
néped vígnak lássam!”

Megy a leány messze földre,
üvegmező mellékére,
szíve szomorúság.

„Jó apám s anyám, lássátok,
szívem szárnyát szegi átok:
lelkem csak üres ág.”

S elfeküdt az árokszélen,
üvegmező mellékében
üveggé vált teste.

Hollószárnyú csendes madár,
Nap előtt jár, nap után jár:
Meglátta az este.

Költögette, élesztette,
hűvös széllel legyezgette,
álmodik a leány.

Éj testvére, fénylő nappal
megáldatta harmat pappal –
hideg üveg a lány.

S jöttek hozzá nagy vitézek,
tábornokok és tüzérek,
ébresztik hasztalan.

Lidércek és tündérfiak,
hangyák és hímes bogarak
próbát tesznek sorban.

Hallja anyja, hallja apja,
mivé lett a leány sora,
indulnak utána.

Mennek messze, messze földre,
üvegmező mellékére,
ott találják alva.

Veszik kézbe, veszik ölbe.
„Haja szála le ne törne!”
teszik a szekérre.

Ahogy mennek, mendegélnek,
nagy üvegfák közé érnek,
megállnak estére.

Hova tegyék, hova tegyék
a lányt, baja hogy ne essék?
Teszik fa odvába.

Hollószárnyú csendes madár,
néma korom lett a határ,
az este meglátta.

Alszik a lány és álmodik,
álmában ringatja ladik,
kelti énekszóval.

Simogatja énekszóval,
becézi, míg kakas szólal,
ébred madárdallal.

Szegény leány, hát láss csodát,
ne keresd csak te azt a fát!
Megtört egy varázslat.

Üvegfának óvó ága,
tündérlegény hajló karja
ölel leányvállat.

„Mondd, ki vagy te, üveglegény,
tündérlegény, nyíló remény –
a fából született?”

„Tündérlegény voltam, igaz,
nem volt leány, nem volt vigasz,
nem volt, ki szeretett.

Viharszárnyon szállt az élet,
remények tüze leégett,
mondtam ítéletet:

Amíg hasonló tiszta lány
nem keres meg, nem talál rám,
legyek hideg üveg.

Odvamba bújtál s láttalak,
öleltelek, hallgattalak
s legénnyé változtam.”

„Csalódtam minden esélyben,
te legény, fekve kétségben
reád vágyakoztam.

Kit megtaláltam, rám talált,
kedves, lelked lelkembe szállt,
fogadj asszonyodnak!”

„Fogadlak, kedves, s elfogadsz,
mellemben elcsitul a harc,
leszünk méltó társak.”

Hol volt, hol nem, messze innen
élnek békében és fényben
egy ember s egy asszony.

Mert ha nem így történt volna,
mesém is hosszabb lett volna,
fuss el véle, bizony!